Van egy dolog, amiben minden kutyatulajdonos egyetért: a kutyák világszintű bajnokai a bűbájos tagadásnak. Ha valami rosszaság történik a házban – mondjuk eltűnik egy fél rúd bejgli karácsony előtt –, a kutya úgy tud nézni, mint aki életében nem látott még ételt. Sőt, mint aki csak véletlenül került a konyhába, miközben eltévedt a saját fekhelye és a karácsonyfa között. De vajon mi zajlik le egy kutya fejében, amikor úgy dönt, hogy a bejgli az év legjobb zsákmánya? És mit gondol a gazdi, amikor meglátja a maradék morzsákat és a gyanúsan túlságosan jóllakott házi kedvencet?
A bejgli mint mitikus kincs
A karácsonyi bejgli illata olyan, mintha valaki egyetlen süteménybe sűrítette volna mindazt, ami egy kutya számára érdekes: dió, mák, cukor, mazsola… oké, a mazsola nem érdekes, de a kutya ezt még nem tudja. A bejgli ráadásul ott van az asztalon, ami a kutyák szemében mindig egyfajta mágikus polc: rajta tiltott, de annál vágyott dolgok, amelyeket ők általában csak akkor kaphatnak meg, ha a gazdi épp háttal áll.
A bűntény pillanata: amikor a gazdi elfordul
A kutyák lopakodása nem finomkodó. Sokkal inkább olyan, mint egy élő csattogó gépezet. Először jön a szaglás: „Hmmm, ez jó lesz.” Aztán a mérlegelés: „Vajon felérek odáig…? Persze hogy felérek!” És végül a döntés: „Most vagy soha!” A kutya egyetlen lendülettel elkapja a bejgli végét, és ha szerencséje van, elrohan vele a kanapé mögé, ahol a világ legbénább búvóhelyeként próbálja elfogyasztani.
A tetthely rejtett nyomai
A gazdi visszatér, és amit lát:
- morzsák,
- egy félbeharapott bejgli,
- egy gyanúsan tele pocak, és
- egy kutya, aki úgy tesz, mintha épp meditálna.
A gazdi ilyenkor nem is kérdez. A kutya pedig olyan ártatlan tekintetet vág, hogy az ember hirtelen elfelejti, hogyan működik a gravitáció.
A „nem én voltam” arckifejezés művészete
A kutyák zseniálisak ebben. Szemükben ott a bűnbánat, az ártatlanság, a nyugalom, a könyörgés és némi büszkeség tökéletes keveréke. Az üzenet világos: „Én? A bejgli? Nem is tudtam, hogy eltűnt. De ha szeretnéd, segítek megkeresni… bár sajnos valamiért nagyon jóllaktam.”
A bejgli sorsának kutyás logikája
Amikor a kutya elhatározza, hogy ellopja a bejglit, valójában nem rosszat akar. A kutyák egyszerűek:
- ami illatos, az érdekes,
- ami érdekes, azt meg kell kóstolni,
- ami finom, azt meg kell enni,
- ami a gazdié, az különösen finom.
A kutyák gondolkodása nagyjából így hangzik: „Ha a gazdi ezt ennyire szereti, biztos nagyon jó. Ha én eszem meg, akkor megosztom vele az élményt. Micsoda kedvesség részemről!”
A gazdi reakciója: düh? nevetés? tanácstalanság?
A legtöbb gazdi a kezdeti sokk után rájön, hogy a helyzet tulajdonképpen mulatságos. Mert mégis ki ne nevetné el magát egy olyan kutyán, akinek a pofiján mákos csík maradt jeleként a tettnek? Persze a bejgli pótlása problémás – a nagymama receptje sosem ízlik ugyanúgy, ha másnap gyorsított verzióban kell nekiállni.
És a tanulság?
A bejglit magasabb polcra kell tenni. Sokkal magasabbra. Vagy zárható dobozba. Vagy a szomszédnál elrejteni. Mert egy kutya számára a karácsony legfőbb üzenete mindig ez lesz: „Ha valami finom, meg kell enned. Ha nagyon finom, meg kell enned gyorsan. Ha bejgli, nincs több kérdés.”
