Ha valaki azzal állna elő, hogy a hidegháború idején a CIA macskákat próbált kiképezni titkos megfigyelésre, az első reakció valószínűleg az lenne: persze, és gondolom a tengerimalacok vitték a mikrofilmet. Pedig a történet nem legenda, hanem nagyon is valós fejezete a 20. század egyik legfurcsább korszakának. A projekt neve Acoustic Kitty volt, és már ebből is sejthető, hogy nem egy szokványos állatvédő egyesület délutáni foglalkozásáról beszélünk.

A terv egyszerre volt merész, technikailag meghökkentő és enyhén kétségbeejtő: a CIA azt szerette volna, hogy egy macska észrevétlenül odasétáljon emberek közelébe, ott hallgatózzon, majd a begyűjtött hangokat valamilyen módon továbbítsa. Vagyis a hidegháború egyik szuperhatalma egy ponton komolyan leült, és azt mondta: nézzük meg, működhet-e a lehallgató cica. A válasz röviden az, hogy nem igazán.

És ezen aligha lepődik meg bárki, aki valaha próbált már macskának bármit is megmagyarázni, kezdve attól, hogy miért nem jó ötlet hajnali négykor leverni a virágcserepet, egészen odáig, hogy a kanapé oldala nem kaparófa.

A hidegháború és az emberi találékonyság legsajátosabb mellékága

Az 1960-as évek a titkosszolgálatok világában nem éppen a visszafogott ötletekről szóltak. A paranoia, a technológiai verseny és a „mindent ki kell próbálni” hangulat néha egészen szürreális projekteket szült. Az Acoustic Kitty is ilyen volt.

A cél állítólag az volt, hogy a macska a szovjet diplomaták vagy más célpontok közelébe férkőzzön, miközben a testébe épített eszközök segítségével hangokat rögzít vagy továbbít. Már önmagában az is döbbenetes, hogy ezt valaki reális tervnek érezte, de az igazi csavar nem is a technikában van, hanem az állat kiválasztásában. Mert bármennyire ügyes, elegáns, puha és látszólag észrevétlen lény a macska, egy dolgot nagyon ritkán csinál megbízhatóan: pontosan azt, amit az ember szeretne, pontosan akkor, amikor szeretné.

A kutyánál az ember még reménykedik, hogy a feladat, a gazda öröme és a jutalom együtt elég lesz. A macskánál ezzel szemben mindig ott lebeg a levegőben a kérdés: rendben, de neki ehhez éppen van-e kedve?

A macska mint titkos ügynök – papíron jól hangzik, élőben kevésbé

A fennmaradt beszámolók szerint a projektben részt vevő macskát valóban úgy próbálták alkalmassá tenni a feladatra, hogy technikai eszközöket építettek a testébe. Ez ma már nemcsak bizarrul hangzik, hanem kifejezetten nyugtalanító is. A történet emiatt nem pusztán vicces hidegháborús anekdota, hanem egyben emlékeztető is arra, hogy az állatokkal kapcsolatos etikai érzékenység régen korántsem volt ott, ahol ma szeretnénk látni.

A projekt körül több részlet máig vitatott. Az egyik legismertebb legenda szerint az első éles küldetésen a macskát szinte azonnal elütötte egy taxi. Ez a történet nagyon elterjedt, de nem minden forrás erősíti meg egyformán. Abban viszont elég nagy az egyetértés, hogy a program végül használhatatlannak bizonyult a gyakorlatban.

Vagyis a nagy állami kísérlet végső következtetése valami olyasmi lehetett, amit egy átlagos macskatartó sokkal olcsóbban is megfogalmazott volna: „Elméletben talán. A valóságban ugyan már.”

Miért pont a macska volt ennyire rossz választás?

Itt válik a történet igazán érdekessé a macskák viselkedése szempontjából. Mert a kudarc nem azért következett be, mert a macskák buták lennének. Épp ellenkezőleg: a macska intelligens, gyorsan tanul, remekül megfigyel, és egészen kifinomultan képes alkalmazkodni a környezetéhez. A gond inkább az, hogy nem úgy motiválható, mint egy kutya.

A kutyák hosszú háziasítási történetük során részben éppen arra lettek szelektálva, hogy reagáljanak az emberi jelzésekre, együttműködjenek velünk, és sok esetben örömüket leljék abban, hogy „jól csinálják”, amit kérünk tőlük. A macskák története más. A ma elfogadott magyarázatok szerint ők nagy részben önmagukat háziasították: odaszoktak az ember közelébe, mert ott több volt az egér, több a biztonság, több a lehetőség.

Magyarán: nem arra „készültek”, hogy velünk dolgozzanak, hanem arra jöttek rá, hogy velünk lakni egészen előnyös lehet. Ez hatalmas különbség. A macska nem úgy gondolkodik, hogy „vajon a gazdi örülne-e ennek?”. Sokkal inkább úgy, hogy „nekem megéri-e ez most?”. És bár ebben van némi sértő őszinteség, éppen ez teszi a macskát macskává.

Akkor tényleg nem lehet macskát tanítani?

De, nagyon is lehet. Csak nem mindegy, mire. A macskák taníthatók például arra, hogy bemenjenek a hordozóba, megérintsenek egy tárgyat, felugorjanak egy adott helyre, várjanak egy kicsit, vagy bizonyos egyszerű feladatokat összekapcsoljanak jutalommal. A pozitív megerősítés, a klikkeres tréning és a finom, türelmes gyakorlás kifejezetten működhet náluk.

Vagyis a macska nem taníthatatlan, csak nem katona. És főleg nem olyan ügynök, aki egy idegen, zajos, ingergazdag környezetben teljesen figyelmen kívül hagyja a falevelet, az autózajt, a galambot, a járdaszegélyt, a szendvicsillatot vagy bármi mást, ami épp fontosabbnak tűnik annál, hogy valakik a padon halkan beszélgetnek. Ha ezt a különbséget megértjük, máris sokkal kevésbé tűnik meglepőnek az Acoustic Kitty bukása.

A projekt legfontosabb tanulsága valójában nem is kémügyi

A történet egyik oldala persze mulatságos. Nehéz nem nevetni azon, hogy a világ egyik legkomolyabb titkosszolgálata végül ugyanabba a falba rohant bele, mint bármelyik gazdi, amikor megpróbálja a macskáját rávenni valamire, amit az állat maga nem tart fontosnak.

De van ennek egy komolyabb tanulsága is. A macska nem meghibásodott kutya. Nem makacs kutyapótlék, nem „rosszul programozott” háziállat, hanem teljesen más működésű társ. A vele való kapcsolat nem a parancsra és végrehajtásra épül, hanem a bizalomra, a rutinszerű együttélésre, a finom jelzésekre és a motiváció okos használatára.

Ezért is szokott annyi félreértés lenni a macskatartásban. Sokan még ma is úgy állnak a cicához, mintha csak egy kevésbé együttműködő kutya lenne, és csodálkoznak, hogy nem működik ugyanaz a logika. Pedig a macska egész egyszerűen máshogy van huzalozva.

És talán pont ezért szeretjük őket ennyire

A macska nem akar mindenáron megfelelni. Nem mindig kíváncsi a terveinkre. Nem érzi kötelességének, hogy a mi napirendünk szerint éljen. Ha úgy látja jónak, együttműködik. Ha nem, akkor legalább azt elegánsan adja tudtunkra.

Ez néha bosszantó, máskor ellenállhatatlanul vicces, de valójában ettől olyan különleges velük az együttélés. A macska nem alkalmazott, hanem lakótárs. Nem beosztott, hanem önálló személyiség. És bár hajlamosak vagyunk emberi terveket gyártani köréjük, ők időről időre finoman emlékeztetnek rá, hogy az ő világuknak is megvannak a saját szabályai.

A CIA hidegháborús kémmacskaprojektje végül nem azért bukott el, mert a macska kevésbé lett volna okos, mint remélték. Hanem azért, mert túlságosan is az volt, ami: macska. És őszintén szólva, ez a történet legjobb része.