A cukiság egyik legédesebb megtestesítője a quokka, azaz a kurtafarkú kenguru.
Ez a bájos kis erszényes az Ausztrália nyugati partjainál fekvő szigeteken él, főként fűféléket, alacsony és lágy szárú növényeket eszik. Vadállat létére rendkívül barátságos, érdeklődő az emberekkel és állatokkal szemben egyaránt. Mivel sokáig nem voltak természetes ellenségei, így könnyen maradt szívélyes.
A világ aztán megváltozott számukra, miután megjelent az ember, magával hozva a kutyákat és macskákat. Ennek ellenére még mindig meglehetősen óvatlan, és szívesen odamegy bárkihez. A turisták nagy kedvence a mosolygó állatka, aki némi finomságért cserébe hajlandó még a fényképeken is pózolni. Könnyen alkalmazkodott a körülményekhez és hamar megtalálta a módját, hogy megszelídítse az embereket. Az öröm mellett azonban megismerte a veszélyt is, amire kifejlesztette a maga védekezési mechanizmusát.
Ha úgy érzi, bajban van, először sikítozni kezd, majd támadásba lendül. Megpróbálja megharapni áldozatát úgy, hogy közben belekapaszkodik és összekarmolja. Ha erre nem lát esélyt, mert valami nagyobb ragadozóval találja szemben magát, akkor jön a legdöbbenetesebb húzása: a kicsinyét veti az ellenség elé, majd amíg az apróság sikítozik, addig ő eliszkol.
A legtöbb állat mindenáron védelmezi az utódját, sőt, hajlandó más állat utódait is gondozni. Gondoljunk csak a kutyákra, macskák, patásokra, vagy akár a madarakra is. Erre jön ez a bájos apróság és, hogy mentse a saját irháját, feláldozza az erszényében gondozott porontyát. Ki gondolta volna róla…
Forrás: Facts
