Egy-két ritkának mondható eset kivételével nem jellemző, hogy embert ennének a ragadozók.
A vadászó ősökkel rendelkező kutyák vagy macskák vidáman együtt élnek velünk, de a medvék vagy pumák is csak végszükség esetén támadnak ránk. Persze egy krokodil nem kérdezi meg, hogy falatozhatna-e belőlünk, az állatvilág részéről mégsem ez a gyakori hozzáállás.
Pedig ha az ő szemszögükből nézzük, akkor bőségesen vagyunk, ráadásul lassúak, gyengék és csupaszok a legtöbbjükhöz képest, mégsem mi vagyunk az első számú eledelük. Miért?
Első sorban a felegyenesedés miatt félelmetesebbnek tűnünk számukra annál, mint amilyenek vagyunk. Számos fajnál a két lábon járás felér egy hadüzenettel, a csimpánzok, gorillák, medvék, és több másik állat is akkor áll két lábra, ha fenyegetni kívánja a vele szemben állót, így üzenve, hogy kész a harcra. Ráadásul hiába vagyunk fizikailag esélytelenek egy ragadozóval szemben, van fegyverünk. Évezredek óta, ahova az ember betette a lábát, általában azzal kezdte a területfoglalást, hogy fegyvert készített és kipusztított mindent maga körül, ami veszélyt jelentett rá nézve, így még a ragadozók is eljutottak arra a pontra, hogy jobb elkerülni az embereket. Általában, ha lehetőségük van rá, meg is teszik, de ha sarokba szorítva érzik magukat, vagy féltik a kicsinyeiket, akkor mégis szembeszállnak velünk.
