Van valami megnyugtató abban, ahogy egy nóniusz lép. Nem kapkod, nem siet, nem villog – de lépteinek van súlya. Ahogy ránézel, azonnal érzed: ez a ló nem dísznek van. Ez dolgozni jött. Erő, megbízhatóság és magyar múlt – ez a három tulajdonság fonódik össze a nóniusz testében.
A mezőhegyesi kezdetek
A nóniusz fajta története a 19. század elejére nyúlik vissza, amikor a mezőhegyesi állami ménesben tudatos tenyésztés kezdődött. Az alapító mén egy francia származású katonai ló volt, akit a napóleoni háborúk idején zsákmányoltak. Némi angol telivér, arab és lipicai vérrel vegyítve olyan fajtát hoztak létre, amely kifejezetten alkalmas volt katonai és mezőgazdasági célokra is.
Lélekben paraszt, testben atomerőmű
A nóniusz nem kérdezi, hány óra van, nem panaszkodik az időjárásra. Csinálja. A szántást, a szekeret, a fogatversenyt, vagy ha kell, a csikósbemutatót is. Lenyűgöző termete, izmos nyaka és tömör testfelépítése egyszerre kelt tiszteletet és bizalmat. A fajtára jellemző nyugodt, kiegyensúlyozott természete miatt nemcsak gazdái szeretik, de lóbarátok is szívesen dolgoznak vele.
Nemzeti kincs, ami megmaradt
A 20. században a gépesítés majdnem kiszorította a nóniuszt a mezőgazdaságból, de szerencsére a fajta megmenekült. Mára a magyar lótenyésztés egyik legfontosabb öröksége lett. A hortobágyi csikósok műsoraiban gyakran láthatjuk, ahogy a csikós egy időben több ló hátán állva hajtja őket, amihez nemcsak vakmerő ember, de kiegyensúlyozott és engedelmes ló is kell. Ez pedig a nóniusz.
Magyar szívvel, vastag patával
Hazánkban jelenleg is zajlik a fajta fenntartása, hiszen nemcsak kultúrtörténeti értékről van szó, hanem egy olyan lóról, amely a mai napig alkalmas mezőgazdasági munkára, szabadidős fogathajtásra és bemutatókra is. Azoknak, akik a csillogásnál többre értékelik a belső tartást, a kitartást és az őszinte tekintetet, a nóniusz mindig nyerő választás lesz.
A nóniusz nem akar többet mutatni, mint ami: egy ló, aki tudja, mit jelent a munka. Nem harsány, nem hivalkodó, de ott van minden fontos pillanatban. És ha még szót is adhatnánk neki, talán csak annyit mondana: „Hozd a hámot, aztán menjünk.”
