A kutya háziasítása az emberiség egyik legnagyobb közös projektje – még akkor is, ha eleinte valószínűleg egyik fél sem írta alá a szerződést. A kutatók régóta úgy gondolták, hogy a modern kutyafajták elképesztő méret- és formaváltozatossága (értsd: a csivavától a dán dogig tartó skála) főként az elmúlt 150 év emberi tenyésztési mániájának eredménye.
Most azonban kiderült: a kutyák már jóval a viktoriánus kutyaszépségversenyek előtt is elképesztően sokfélék voltak. Magyarul: a fajtafergeteg nem feltétlenül a mi művünk – a természet már rég elkezdte a mókát.
Kiderült, hogy a kutyák már 11 000 éve “variáltak” – és nem szégyellték
Evin és munkatársai több mint 600 ősi és modern kutya- és farkaskoponyát vizsgáltak 50 000 év távlatából. A 3D-s koponyaszkennelés megmutatta: a jellegzetesen „kutyás” koponyaforma körülbelül 11 000 éve jelent meg – és már akkor is sokféle volt.
Vagyis: amikor őseink még éppen csak ismerkedtek a földműveléssel, a kutyáik már fullos morfológiai szórással büszkélkedtek. Nem kellett nekik brit nemesi kennelklub ahhoz, hogy változatosak legyenek.
A nagy kérdés: tényleg mi háziasítottuk a kutyát… vagy ő döntött úgy, hogy velünk lakik?
A tudomány még vitázik azon, hol és mikor történt az első nagy „összeköltözés”.
- Volt, aki Szibériában látta meg a legkorábbi nyomokat.
- Mások szerint több helyen, több időpontban történt a barátság kezdete.
Egy biztos: a farkasok és az emberek életmódja egy idő után annyira összefonódott, hogy a természet szépen elvégezte a szelekciót. A barátságosabb, kevésbé bizalmatlan farkasok nagy valószínűséggel jobban boldogultak az emberi táborok mellett.
Ez pedig azt is jelentheti, hogy a kutyaváltozatosság gyökerei nem (csak) a gőzös viktoriánus állattenyésztők fejében keresendők, hanem abban, hogy az ősi farkasok eleve nem egyformák voltak.
A dingo, a farkas és a csivava bemegy egy bárba… és mind ugyanaz a biológiai történet része
A tanulmány azt is felveti: nem minden kutyaféle fejlődése írható le pusztán emberi beavatkozással.
Például:
- A dingók – bár kutyák – nem tudják megemészteni a keményítőt, és sokkal kisebb morfológiai változatosságot mutatnak.
- A német juhászkutya pedig olyan mértékben őrzi a farkasszerű vonásait, hogy még a szomszéd németországi nagymama is megijed tőle.
Ez arra utal, hogy a környezet, a klíma és az elérhető táplálék legalább annyira formálhatta a kutyák fejlődését, mint a mi elképzeléseink arról, milyen legyen „az ideális kutya”.
A kutya evolúciós története sokkal kócosabb – és izgalmasabb –, mint hittük
A legújabb kutatás legfőbb tanulsága: a kutyadiverzitás nem egy 19. századi brit hóbort mellékterméke, hanem egy több tízezer éves, összetett biológiai-környezeti-emberi együttműködés eredménye.
Másként fogalmazva: a kutya nem „az ember legjobb barátjából” lett sokféle, hanem épp fordítva – talán azért lett a legjobb barátunk, mert eleve sokféle volt.
És mindez még jobban magyarázza, hogy miért fér el egy buldog, egy pireneusi hegyikutya és egy törpe pincser egyazon faj biológiai keretei között.
A végére egy gondolat
A kutyák története rólunk is szól. Arról, hogy a természet és az ember hogyan tud együtt formálni egy fajt, akár úgy is, hogy nem is mindig vesszük észre.
A következő séta során nézz a kutyádra, és gondolj bele: lehet, hogy a csillámló szemű, bohó farokcsóváló lény sokkal régebbi evolúciós különlegességek hordozója, mint hinnéd – és nem is feltétlenül mi „csináltuk” ilyenné.
Ez azért elég menő.
