Ha azt hitted, hogy a 18. századi elit pávát, papagájt vagy valami egzotikus állatot dédelgetett otthon, akkor kapaszkodj meg: a gyarmati Amerikában a legmenőbb házi kedvenc a mókus volt. Igen, a mókus. A fán rohangáló, mogyorót lopkodó, villámtempóban pörgő kis energiagombóc.
Benjamin Franklin és a mókusa – tragikomikus barátság
Benjamin Franklinnek például volt egy kedvenc mókusa, Mongo néven. Körülbelül annyira lehetett „kezes”, mint egy három eszpresszót ivott ADHD-s tornádó – és persze a történet tragikusan végződött, amikor Franklin kutyája, Ranger úgy döntött, hogy Mongo túl jó falat.
A korszakban azonban ez cseppet sem volt furcsa. A gazdag családok nemcsak tartották a mókusokat, hanem pórázon sétáltatták, és még festményeket is készítettek, ahol a gyerekek büszkén mosolyognak a mellettük ülő, kis kedvenc mellett, akinek szemében őrült fény csillogott.
Miért múlt el a mókusmánia?
A 20. század elejéig tartott a rajongás, aztán az emberek rájöttek arra, amit a természet már eleve üvöltött: a mókusok teljesen, kibogozhatatlanul, gyönyörűen őrültek. Túl gyorsak, túl kíváncsiak, túl váratlanok – szóval mindazok, amik egy nappaliban nem ideálisak.
Mi lett volna, ha mégis sikerül megszelídíteni őket?
Képzeld el: ma lehetne
- extra gyors mókusfajta,
- óriási farkú díszmókus,
- vagy „öleb-mókus”, aki sosem tudja eldönteni, hogy ölelni akar-e vagy szétkapni egy fiókot.
De a történelem máshogy alakult. Maradtak a tengerimalacok, akik se a kreativitást, se a menekülési hajlamot nem vitték túlzásba. Egy hat centis akadály is Mount Everest számukra. Talán jobb is így.
De azért egy pillanatra el lehet merengeni azon, milyen lenne egy világ, ahol a mókusok ugyanolyan hűségesek, mint a kutyák – csak közben háromszor gyorsabban lopják ki a zsebedből a vacsorát.
