Látványos fülük nincs, de attól még hallanak.
Az általunk ismert fül, amivel az ember és sok állat is rendelkezik, egy külső fülből, egy három csontot tartalmazó középfülből és egy belső fülből áll. Ezek együttes munkája vezeti be a hangokat lényegében az agyba. A fülbe bekerülő zajok a dobhártyán át rezgésekké alakulnak, majd azokat idegimpulzusokként tudjunk értelmezni hangként. Mi a helyzet a kígyókkal, akiknél már a külső fül hiánya is szembetűnő?
Ők rendelkeznek középfülcsonttal, ami összeköti a belső fülüket az állkapcsukkal, így érzékelik a földközeli rezgéseket. Ez nagyon szűk frekvenciatartományt ölel fel, leginkább a mély hanghullámok jutnak el hozzájuk és azok sem igazán a levegőből. A hallásuk kifinomultságának hiánya egyébként nem zavarja őket, a szaglásuk kárpótlást nyújt. A kidugott nyelvükkel mindenféle szagmolekulát összeszednek, ami informatívabb számukra, mint a hallásuk.
A kemoszenzoros érzékelést járatják csúcsra, így a sikításunkat sem kimondottan hallják, viszont a futást, és az idegességünk miatti kipárolgásunkat nagyon is érzik. A kedvencként tartott kígyókat sem tudjuk énekkel elaltatni, és a furulyás kígyóbűvölők is egyre inkább misztikumnak tűnnek.
Szerencsére nem botlunk beléjük minden bokorban, de vadregényesebb túrázásnál találkozhatunk velünk.
Forrás: LiveScience
