Sajnos nem sok lótartónak adatik meg, hogy saját legelővel rendelkezzen, mégis emlékezzünk meg erről a lovak számára ideális tartási formáról.

A ló eredetileg legelő állat, azaz táplálékát fűfélék adják, amelyet folyamatos haladás mellett, kis adagokban vesz fel – vagyis legel. Ez azt jelenti, hogy a legtermészetszerűbb tartást akkor érjük el, ha lovunkat legelőn tudjuk tartani.

A legelőn tartásnál néhány dolgot célszerű figyelembe venni. Az egyik, hogy igen nagy terület és dús vegetáció szükséges ahhoz, hogy a ló teljes táplálóanyag-szükségletét legeléssel kielégítse (persze ez csak késő tavasztól őszig lehetséges).

A mi éghajlatunk alatt általában valamilyen abrak etetése szükséges a legelés mellett. Óceáni éghajlatú országokban, ahol a legelő füve majdnem egész évben rendelkezésre áll, és a gyakori esőzések miatt igen dús is, erre nem nagyon van szükség.

A másik, hogy a ló meglepően nagy területet képes tarra rágni viszonylag rövid idő alatt, ezért célszerű a rendelkezésre álló területet szakaszolva legeltetni.




Fel kell osztani a legelőt két vagy három azonos méretű területre, és ezeket egymás után legeltetni. Így amíg az egyik szakaszt járja a ló, addig a másik regenerálódhat. Ezt a szakaszolást leginkább villanypásztorral tudjuk megoldani.

A legelőn mindig kell legyen ivóvíz a lovak számára. Ha természetes vízforrás (patak) nem áll rendelkezésükre, akkor a karámhoz hasonló módon kell gondoskodni ivóvízről.

Külföldön láttam olyan megoldást is, ahol a legelő közepén volt egy kis mesterséges tó, és abból a vizet a lovak saját maguknak húzták egy speciális kúttal. A működési elve ugyanaz, mint nálunk a karos pumpás kutaknak, csak itt a pumpáló kart a ló nyomogatta az orrával.

Hamar rájöttek a lovak, hogy egy orrnyomásra néhány liter vizet fel tudtak húzni, és így mindig friss vizet ittak. A nyomókar a nem nagy méretű vizes edény fölött volt olyan módon elhelyezve, hogy a ló amikor inni akart, odébb kellett tolnia a kart, és így akarva-akaratlanul is húzott fel vizet.

Célszerű a legelőn az itatót és az etetőhelyet jó messzire elhelyezni egymástól, hogy a ló kényszerítve legyen arra, hogy sokat mozogjon.

Nagyon fontos, hogy a lelegelt területeken a tisztító kaszálást rendszeresen elvégezzük, hiszen a ló által nem kedvelt (esetleg mérgező) növényfajok elszaporodását a kedveltek rovására csak így akadályozhatjuk meg. Amikor egy területről áthajtottuk az állatokat a következőre el kell végezni a tisztító kaszálást, és a fogasolást.

Ez utóbbi azért szükséges, mert a legelőn a lovak mindig kiválasztják azokat a területeket, ahol trágyáznak. Ezeken a helyeken viszont nem legelnek, itt úgynevezett bujafoltok alakulnak ki. A fogasolással a trágya szétteríthető a legelőn, szolgálva a talajerő-visszapótlást, és van esély a bujafoltok megszüntetésére.

Mindenképpen jó, ha a legelőn is van olyan hely, ahová esetleg a különösen zord időjárás elől be tud állni a ló (eső, hó, napsütés). Elegendő egy féleresz, vagy ha a ló állandóan a legelőn tartózkodik, akkor egy három, vagy három és fél oldalról zárt, (lehetőleg) dél felé nyitott szín.

(Forrás: Lótartás a családban, Gazda Kiadó)