A háziasítás folyománya.

Az ember vélhetően 15-50 ezer évvel ezelőtt háziasította a kutyát – ami rendkívül szoros kapcsolathoz vezetett a két- és négylábúak között. Napjainkban az Egyesült Királyságban a háztartások kb. harmadában él kutya és vélhetően hasonló a helyzet hazánkban is.
Noha a gazdik megpróbálják a különféle jelekből, például a farok csóválásából megtudni, hogy miként érzi magát a kedvencük, az nem világos, hogy az eb maga pontosan hogyan és miért fejlesztett ki a farokcsóválást.

Nincs lehetőségünk időgéppel visszarepülni a kutya-ember barátság kezdetére, de a kutyák és az emberek mai viselkedését tudjuk tanulmányozni és így következtethetünk a háziasítás során végbement változásokra.

Korábbi tanulmányok azt állították, hogy a kézhez szoktatott kutyakölykök sokkal gyakrabban csóválják a farkukat, mint a kézhez szoktatott farkaskölykök. A megfigyelések szerint a kutyák jobbra csóválnak, ha örülnek és balra, ha szeretnének egy helyzetből elmenekülni.

A fő kérdés továbbra is az, hogy a kutyák miért csóválják a farkukat sokkal gyakrabban és összetettebben, mint a rokonfajok.

Az egyik lehetséges magyarázat maga a házasítás, mivel a korábbi kutatások azt sugallták, hogy a kutyákban genetikailag kódolt a kiválasztott tulajdonság, amire az idők során szelektáltak (pl. engedelmesség, tanulékonyság). Létezik azonban egy másik elmélet is, amely szerint az ember tudatosan vagy tudattalanul a farkat csóváló kutyákra szelektált, mivel vonzotta őt a ritmus, a mozgás üteme. Mi, emberek igencsak vizuálisok vagyunk, és ezért értékeljük a ritmust – ez egy érdekes gondolat, amit mélyebben is meg kell vizsgálni, bár nem biztos, hogy bárhová is vezet.

Akadnak szakértők, akik úgy vélik, hogy nem a ritmikusság miatt, de valóban maga az ember szelektált a farokcsóválásra és olyan vélemény is létezik, mely szerint a kutyák alkalmazkodtak: a farokcsóválást használták a kommunikáció és társadalmi érintkezés formájaként, miután az ugatás idegesítette az embereket.

Egyébként a farkasok is csóválják a farkukat, társadalmi jelzésként alkalmazva azt, bár a vadonbeli farokcsóválási adatok meglehetősen korlátozottak.

A szakértők úgy vélik, hogy az őseink a farkcsóválást pozitívumként látták, egyszerűen olvasható jelnek vélték a farkasoknál és a cselekvés úgy fejlődött, mint egy kommunikációs gesztus, amit könnyű érteni.

Forrás: www.theguardian.com