Általában már egész kis korban elkezdenek könyörögni egy saját háziállatért.

Kisebb, nagyobb mértékben már születésünk után megjelenik a rajongás az állatok iránt. Amíg babaként feltehetően a világ megismerésének vágyával közeledünk a természet felé, kisgyerekkorban már cicák, kutyák, hörcsögök, lovak, csirkék és más állatok iránt kezdünk olthatatlan vágyat érezni.

Ezt a veleszületett bizalmat aztán van, akiből apránként kiölik és főként egy rossz élmény hatására meggyűlölik az állatokat, de a többségről talán elmondható, hogy örökre megmarad, még ha épp csak a kedvencük iránt is. Miért van ez így?

Sok elmélet látott már napvilágot ezzel kapcsolatban, bizonyos tudósok szerint ezt a rajongást az antropomorfizációnak köszönhetjük, azaz emberi tulajdonságokkal ruházzuk fel az állatokat. Ennél azonban sokkal valószínűbb, hogy nemes egyszerűséggel a génjeinkbe van kódolva. Önkéntelenül is vonzódunk azokhoz a dolgokhoz, amik szőrösek, puhák és melegek, kötődni kezdünk hozzájuk. Ha egy kicsit a múltba tekintünk, a szentként tisztelt állatok, csak a legszükségesebb mértékben való leölésük is azt támasztja alá, hogy ősi vágyunk a természettel való összhangban élés. A civilizáció hozta magával az ember felsőbbrendűségi érzését, ami viszont már tanult attitűd.

Egy 2020-ban publikált kutatás keretében 622 fő bevonásával morális kérdések kapcsán vizsgálták 5-9 éves korú gyerekek, valamint felnőttek reakcióit. Olyan jellegű kérdéseket jártak körül, mint hogy a résztvevők egy embert, egy kutyát vagy egy sertést mentenének meg inkább egy kitalált szerencsétlenségben? A válaszokból kitűnt, hogy az általános iskolás korú gyerekek pont ugyanannyi kutyát mentettek volna meg, mint embert, illetve egy kicsit kevesebb malacot, szemben a felnőttekkel, akik szinte csak a többi emberen segítettek volna. Ez a hozzáállás akkor is megmutatkozott, amikor mindössze egy ember élete lett volna a tét száz állatéval szemben: a felnőttek a kutyákat és malacokat hagyták volna odaveszni, míg a gyerekek inkább száz állatot mentettek volna meg egy ember helyett.

Mondhatjuk, hogy ők még kicsik, de mi van, ha nekik van igazuk, és nem kellene elfelejtünk az ösztönös késztetést a környezetünkben levő élővilággal való harmonikus együttélésre?

Forrás: SAGE journals