Ha a lóvilágban lenne arisztokrácia, a lipicai biztosan grófi rangban pompázna. Ez a gyönyörű, fehér (pontosabban szürke) paripa nemcsak a spanyol lovasiskolák dísze, hanem minden lóbarát szívét meghódítja, aki valaha is megcsodált egy kecses, levágtázott piaffe-ot.
A fenséges kiállás nem véletlen
A lipicai ősei között ott találjuk az arab, spanyol, berber és olasz lovakat is – tehát ha nem is kékvérű, de minimum „szépségverseny-döntős” felmenőkkel büszkélkedhet. Ráadásul nemcsak szép, de kifejezetten intelligens is: gyorsan tanul, kíváncsian figyel, és ha néha nem is azt teszi, amit kérünk tőle, azt legalább stílusosan nem teszi.
Kicsit olyan, mint egy balett-táncos
A lipicai a klasszikus díjlovaglás nagymestere. Ő nem csupán „sétál”, hanem lebeg, mint egy kifutómodell az Operabálban. A „levade” és a „capriole” nemcsak hangzatos latin szavak, hanem a lipicai számára a napi rutin részei. Persze ez nem jelenti azt, hogy egy hétköznapi lovas minden reggel ilyen mutatványokra kel – de a remény hal meg utoljára.
A színe megtévesztő lehet
Bár legtöbben fehér lóként emlegetik, a lipicai valójában szürke – csak olyan világos árnyalatban, hogy fehérnek látszik. Érdekesség, hogy csikóként gyakran sötét színűek, majd az évek során fokozatosan „kivilágosodnak”. Olyasmi ez, mintha valaki fordított hajfestéssel szépülne meg.
Makacs, de szerethető
A lipicai nem egy tökéletesre idomított robotló. Van véleménye. Van stílusa. Vannak jobb és kevésbé jobb napjai. Lehet, hogy ma épp nem kedveli az oldalléptetést, holnap viszont bámulatos eleganciával hajtja végre ugyanazt. Olyan, mint egy művészlélek: ha ráérez a hangulatra, elkápráztat.
Magyar vonatkozás: nemcsak büszkék lehetünk rá, de mi is formáltuk
Bár a lipicai fajta nevét a szlovéniai Lipicáról kapta, a Habsburg Birodalom idején Magyarország is aktív szerepet vállalt a tenyésztésében. A mezőhegyesi és bábolnai ménesekben is neveltek lipicait, sőt, a második világháború idején több lipicai mént is hazahoztak, ezzel is hozzájárulva a fajta magyarországi fennmaradásához. Ma is megtalálhatóak hazai ménesekben, a magyar lókultúra színes és értékes mozaikdarabjaiként.
Miért szeretjük?
Mert nemcsak egy ló, hanem egy igazi egyéniség. Egy legenda. Egy patadobbanásnyi elegancia, amely emlékeztet rá, hogy a szépség nemcsak a szemnek, hanem a szívnek is szól. Aki egyszer beleszeret egy lipicaiba, azt a szíve örökre ott marasztalja az istálló sarkában.
