A netes keresések között még mindig a macskák vezetnek, lényegében elolvadunk tőlük.
Még a kutya, szarvasmarha vagy panda kicsinyeinek látványánál is jobban. Vajon miért nem hatódunk meg egy aligátorbébi vagy verébfióka láttán ugyanúgy, mint amikor kismacskát látunk?
Erre a válasz az evolúcióban keresendő. Konrad Lorenz, az etológia egyik atyja a múlt század közepén publikálta az erre vonatkozó felfedezéseit. Ez lényegében arról szólt, hogy a fennmaradásunk egyik kulcsa, hogy aranyosnak találjuk a csecsemőket és akarjunk gondoskodni róluk. A magatehetetlen kisemberekben kellett, hogy a cukiságot lássuk és ne azt, hogy mennyire könnyű prédák. Így vagyunk képesek akár önfeláldozó módon is gondjukat viselni, éjszakákat virrasztani, folyamatosan táplálni őket és vég nélkül pelenkákat cserélni.
A testhez képest méretes fej, a nagy szemek, pici orr, magas homlok és a lekerekített áll az, ami kiváltja bennünk ezt a gondoskodási ingert. Bármi, ami hasonló paraméterekkel rendelkezik, automatikusan bekapcsolja bennünk ezt az érzést. Egy állat minél babaszerűbb, annál inkább hat ránk a látványa. És itt jönnek a képbe a kiscicák, akik a nagy szemeikkel és pici orrukkal kiváltják a kulcsingert. Emiatt tartjuk őket aranyosabbnak, mint mondjuk egy ebihalat.
Persze kinek mi a kedvence, de abban megegyezhetünk, hogy a bébiállatok rendkívül bájosak!
